1956. december 13.

Abod László (1924- )

Budapesten született. Szülei Trianon után Erdélyből menekült munkások voltak. A Református Teológiai Akadémián és a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1953-1956 között a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatója. A negyvenes években tagja a baloldali népi értelmiségi társaságnak. 1945 augusztusában részt vett a MEFESZ balatonlellei alakuló ülésén. 1945-ben belépett az FKGP-be. 1945 decemberében a Független Ifjúsági Szövetség országos titkárává választották, részt vett a DIVSZ Balkáni Ifjúsági Tanácsának ülésén. 1946-1947-ben a Kisgazdapárthoz közel álló Magyar Kollégiumi Egyesület főtitkára, 1947-1948-ban a NÉKOSZ alelnöke és a József Attila Népi Kollégium igazgatója. 1948-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa, 1950-ben elbocsátották. Ezt követően Szentendrén a Cementipari Vállalatnál könyvelő, majd az üzemgazdasági osztály vezetője. 1953-tól az óbudai 2. Számú Épületelemgyár üzemgazdasági osztályának vezetője.  

Az 1956-os forradalom idején a gyár munkástanácsának elnöke, a III. kerület képviseletében a KMT tagja, a külügyi- és sajtóbizottság egyik vezetője. 1956 decembere és 1957 márciusa között a 2. Sz. Épületelemgyár igazgatója. 1957 áprilisában letartóztatták, 1958. március 27-én a Rácz Sándor és társai perben nyolc év börtönbüntetésre ítélték. 1961-ben egyéni kegyelemmel szabadult.   

1985-ös nyugdíjazásáig a Kőbányai Porcelángyárban segédmunkás besorolásban fordítói és tolmácsmunkát végzett, majd középvezetői munkakörben dolgozott. Több szilikátipari tankönyvet írt. A TIB tagjaként 1989-ben részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének szervezésében. Visszaemlékezése a "Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni" című kötetben jelent meg 1993-ban.

Ádám György (1911-1974)

Apja a Dunántúl legnagyobb szénnagykereskedésének tulajdonosa volt. A nagykanizsai piarista gimnázium után, ahol Fejtő Ferenc is iskolatársa volt, a bécsi Gazdasági Akadémiára került, de tanulmányait nem tudta befejezni, mert apja halála miatt át kellett vennie cégük irányítását. A harmincas években bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, többször letartóztatták. 1938-ban Dél-Amerikába emigrált, ahol részt vett a bolíviai baloldali mozgalmakban. A háború után hazatért, vezető újságíró és külpolitikai szakértő a Szabad Népnél, a rádió, majd az MTI munkatársa. A Társadalmi Szemle rendszeresen közölte írásait. A MAORT-perben tolmácsként vett részt. 1948 októberében kinevezték az egyik Nékosz-kollégium igazgatójává. Hamarosan azonban letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében kémkedés vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1954 tavaszán szabadult. Visszanyerte párttagságát, és a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén helyezték el tudományos főmunkatársként. 1956-ban részt vett a Rajk-temetés megszervezésében.   

Az 1956. október 28-án az ELTE központi épületében megalakult MÉFB egyik vezetője. November 4. után tevékenyen bekapcsolódott az ún. revizionista és szociáldemokrata értelmiségiek (Fekete Sándor, Justus Pál, Mérei Ferenc, Litván György, Széll Jenő, Zsámboky Zoltán stb.) ellenzéki mozgalmába. A második szovjet beavatkozás után körvonalazódott Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom egyik szellemi atyja. Részt vett az Október Huszonharmadika című lap szerkesztésében és sokszorosításában. 1957 novemberében letartóztatták. 1958. július 4-én a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani tartó szabadságvesztésre ítélte. 1963-ban amnesztiával szabadult.   Ezt követően a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó szerkesztője, majd a kandidátusi fokozat megszerzése után az MTA SZTAKI tudományos főmunkatársa. Számos szakcikket és tanulmányt publikált.

Angyal István (1928-1958)

Magyarbánhegyesen (Békés megye) született. A hat elemi után elvégezte a négy polgárit, de zsidó származása miatt nem tanulhatott tovább. Az év folyamán anyjával és egyik nővérével Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket elvesztette. A háború után Budapesten leérettségizett, majd felvették a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára, magyar-történelem szakra. 1949-ben Lukács György melletti felszólalása miatt két elvégzett év után kizárták az egyetemről. Ezt követően Dunapentelén kitanulta a vasbetonszerelő-szakmát, rövidesen művezető technikus, majd építésvezető lett. 1956. október 23-án Esztergomban dolgozott, ott érte a készülő diáktüntetés híre. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, innen a tömeggel a Parlament elé vonult. Este ott volt a rádió ostrománál: a sebesültek elszállításában, a lőszerek lerakodásában segédkezett. Október 25-én csatlakozott a "véres zászlós" tüntetéshez, az ő javaslatára a követeléseket nem az amerikai, hanem a szocialista országok követségei előtt mondták el. Október 26-án újságokat terjesztett, 27-én pedig a Péterfy Sándor utcai kórházból szállított élelmet a fegyvereseknek és a gyermekes családoknak. E napon csatlakozott a Tűzoltó utcai felkelőkhöz, akiknek hamarosan a parancsnoka lett. Velük vett részt a városrész fegyveres védelmében. Október 29-30-án több alkalommal folytatott tárgyalásokat a fegyverszüneti feltételekről. Ezt követően a rend fenntartását tekintette legfőbb feladatának. Csoportja november 8-ig harcolt, november 7-én a házakra a nemzeti lobogó mellé kitűzette a vörös zászlót is. A fegyveres harc bukása után a Péterfy Sándor utcai kórházból folytatta tovább a küzdelmet: röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Az új kormánnyal és mindenekelőtt   Kádár Jánossal többször is megpróbált kapcsolatba lépni a forradalom vívmányainak védelmében, ám törekvése nem vezetett sikerre. Noha társai erre biztatták, nem volt hajlandó elmenekülni az országból. November 16-án karhatalmisták razziáztak a kórházban, és őt is letartóztatták. Első fokon 1958. április 17-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és egyéb vádak alapján halálra ítélték. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa az ítéletet 1958. november 27-én jogerőre emelte. December 1-jén kivégezték.

Antalóczi Sándor  (1915-1983)

Ungváron (ma: Ukrajna) született. Apja pénzügyőrtiszt volt. 1941-ben Pécsett szerzett orvosi diplomát. A Turul Szövetség tagja volt. 1943-ban bevonult, orvosként szolgált, a budapesti harcokban szovjet fogságba esett, de megszökött. 1945-ben a pécsi városparancsnokságon dolgozott. Tagja volt az SZDP mohácsi szervezetének, később átlépett az MKP-ba. A háború után a nógrádi Bujákon és a tolnai Bátán, majd 1951 és 1955 között Dunaszekcsőn lakott és praktizált. Ez idő alatt az ÁVH kétszer letartóztatta államellenes izgatás vádjával. Először bizonyítékok hiányában felmentették, majd 1952-ben Pécsett két évre ítélték. Szabadulása után, 1955 második felétől Budapesten, a IX. kerületi szakorvosi rendelőben dolgozott szakorvosként. 1956-ban tüdőszanatóriumban kezelték.   

A forradalom első napjaitól a Corvin közi felkelőcsoporthoz tartozott: eleinte a sebesülteket ápolta, majd rátermettsége révén a fiatalok irányításában is mindinkább meghatározó szerephez jutott. Széles körben ismerték a VIII-IX. kerületi forradalmárok. A felkelők tárgyaló küldöttségeinek rendszeres tagja volt, a corvinisták képviseletében a Nemzetőrség Operatív Bizottságába is beválasztották. A Corvin köz parancsnokai közül Pongrátz Gergelyt támogatta, jelentős szerepe volt abban, hogy Pongrátz, akinek legfőbb tanácsadója lett, megszerezte a főparancsnoki pozíciót. November 4. után a sebesültek mentése közben mindkét combján lövés érte, kórházba szállították.   

Még november folyamán Ausztrián keresztül Svájcba menekült. Davosban 1957 áprilisában megoperálták a tüdejét. Baselben telepedett le, de nem vette fel a svájci állampolgárságot. Évekig dolgozott Marokkóban. Számos orvosi témájú tanulmányt jelentetett meg szaklapokban, emellett filozófiai értekezéseket is írt.